AMIT NEM GONDOLTAM VOLNA

Mondanám: „Ne perzselj meg! Állj meg! Állj! Elég!”

de mire megszólalnék, késő már, Te rég

belopództál szívembe, és marod, mint gúny,

mely ül saját szememben és szid konokul.

Mondanám: „Ne igyál, hogyha vezetni mégy!”

de hát ki is vagyok én, hogy Te ne úgy tégy,

ahogy magad-magadnak éppen jól esik?

Továbbállok hát, mint kutya, ha elverik.

Mert ész nem sok kell, hogy rájöjjek; vesztettem,

mint mindig. A csapdába megint én estem!

S ahol keresni kezdtem boldog napokat,

újra átélhettem vergődő kínokat.

Mert meghasonlik néha önmagával a szív;

a szabadság szava engem már hiába hív!

Mert édes béklyókat, ki kóstolt már egyszer,

újra szembefut majd az a végzetével.

Kettőt, vagy egyet sem? Tán’ egy harmadikat?

Mondd: Egyet..., egyetlent..., valódit akarjak!

Nem. Te sem mondhatod: köt az adott szavad.

Aki becsületes, megint alul marad!

S tudom, elvesztem ismét, ahogy gyengédséged

átjár; bársony-szemed tekint rám szeretettel.

Visszanézek Rád immár könnyező szerelemmel,

de nem érted a csodát. Kihúnyt a fény szemedben.

Úgy hittem, hogy végül, ha a szerelem veszít,

ösztön-énem tudatomon felülkerekedik.

De csalódtam kegyetlenül önmagamban én.

Álmomban is bennem vibrál hideg-márvány fény:

Két szemednek cirmos-pöttyös, szürke sugara,

körötte pillangóként szempilláid sora,

nagyra tágult pupillád, mint csapongó bogár...

Perzselő tűz, égető: szivárványszín halál!

Angyal-arcú: megfogtál! S könnyelműn elhajítsz?!

Azt hiszed, csak íj vagyok, mit könnyen meghajlítsz?!

Sziszifosz, s Prométeusz kínja Neked kevés?

Újabb rovátka, mit most lelkembe belevéssz.

Talán egyszer kevesebbel beérem, mint most.

Ma: szeretném elérni az eget, csillagost.-

Szeretném megérteni szemedben azt a fényt,

mi megperzselt, s elvesztettem, amint hozzámért!

1989 febr. 5