Hová lett a tűz?               

Szegény Prométeusz! Azt hiszem, hiába fáradt és szenvedett, az eltelt néhány ezer év alatt az emberiség eljutott odáig, hogy elfelejtettek álmodni az emberek.

Ó, kedves barátom! Nem hiszed? Csak nézz körül: Rőt lángok helyett szürke hangyagépezet cikázik tömött sorokban az elhúzott mézesmadzagok után, vakon botladozva a faágaknak vélt göcsörtökön, vagy egy indáról épp aláhullva a mélységbe. Néhány zsarnok tartja markában a világot, a jólét által nyújtott hiú élvezetek vakká és gőgössé teszik őket, a körös-körül felhalmozódó nyomorra csak legyintenek. Tudnának változtatni, de eszük ágában sincs!

Azért… mégis látok néhány álmodót: fejüket felemelve, mint mantrát ismételgetik a szót: sikerül! Lelkük mélyén elemi erővel lobban fel az ősi láng, hogy körbeöleljék forró érintésükkel a világot. Tetteik nagynak, vagy lehetetlennek látszanak, pedig semmi mást nem tesznek, csak nem adják fel. Hitük lángjánál kovácsolják szilárddá álmaik képlékeny, leheletkönnyű pihéit, hogy mint kardot emeljék majd magasba ezt a hitet. Érthetetlen, honnan maradt bennük erő az agymosástól mocskos médiavilág dobozba zárt butító hadjáratának közepén! Forgácsokat tépnek szívük közepéből, hogy táplálják vele az álmukban látott tüzet. Mint üstökös az égen, lángcsóvákat érlel az éjszaka. Az apró fényeket felkapja a szél, és az izzó pernye új szikrái meleg fényükkel beragyogják a világot. Remény éled: lehet jobb is. Álmokból születő új tüzek lobbannak.

Vajon mennyi időbe telik, míg a változás szele szárnyára kapja a zsarátnokot és ismét álmodni kezd a világ?

Kevesen tudják, hogy a nagy tettekhez lehetetlenek tűnő álmok vezetnek. És még kevesebben sejtik, hogy a szívben zengő dallamok ősi ritmusa vezeti életük táncát.

Csak érezd a lüktetést, és indulj utadra!